Tájfunok, viharok

380 kilométer per órás széllel tombolt az eddigi legerősebb tájfun, a Haiyan. A feljegyzések óta nem volt ilyen. 

Egy hete még gyenge trópusi ciklonként kezdte megfigyelni a japán meteorológiai szolgálat azt a tájfunt, mely péntekre a valaha mért legerősebb, szárazföldre lecsapó szuperviharrá fejlődött. A Haiyan péntek reggel elérte a Fülöp-szigetek partjait, a magjában helyenként 313 km/órás alapszél mellett 380 kilométer/órás széllökéseket is mértek. Ez a szélerősség majdnem eléri a tornádók osztályozására szolgáló Fujita-skála 5-ik fokozatát.  /Időkép/

Évente átlagosan mintegy 84 trópusi vihar és 45 hurrikán / tájfun alakul ki a Földön. 


A hurrikán olyan ciklonálisan,vagyis az északi féltekén az óramutató járásával ellentétes,a délin vele egyező irányban forgó több száz kilométer átmérőjű felhőörvényt jelez, amely a trópusokon, azaz a Ráktérítő és a Baktérítő közötti területen,egészen pontosan a 10. és a 20. szélességi kör között keletkezik. E zónára utalva trópusi ciklonnak is szokták nevezni, de az örvénylés irányát nem számítva semmiben sem hasonlít a nálunk is előforduló mérsékelt övi ciklonokhoz.

 A Csendes-óceán térségében ezt a képződményt tájfunnak hívják.

A trópusi ciklonok a mérsékelt öviekkel ellentétben nem két légtömeg határán képződnek. Létrejöttükben a fő szerepet a meleg, nedves trópusi levegő és a meleg, legalább 26-27 °C-os tengervízfelszín játssza. Ha ezek az alapvető feltételek nincsenek meg, akkor kialakulásuk nem valószínű.
A meleg óceán felett páradús, forró levegő emelkedik a magasba, és spirális forgásba kezd (északi féltekén az órajárásával ellentétes, a délin megegyező irányban). A kialakult légköri képződmény csak trópusi viharnak nevezhető addig, míg a benne mozgó szelek sebessége el nem éri a 74 mérföld/órát (megközelítőleg 120 km/h). E fölött nevezik hurrikánnak (tájfunnak), és a szakemberek hivatalosan is regisztrálják az ilyen képződményeket; nevet kapnak, és mozgásukat folyamatosan nyomon követik.
A trópusi ciklon mérete és a benne lévő légnyomás jelentősen kisebb, mint mérsékelt övi társaié. A trópusi ciklonban a szél elérheti akár a 240-350 km/h sebességet, ami már óriási pusztításhoz vezethet. Szemben a mérsékelt övi ciklonokkal, a trópusi ciklonokban nincsenek időjárás i frontok. A ciklon középpontjában található a legkisebb légnyomás, itt kialakul egy lefelé mozgó áramlás, ahol a felhők feloszlanak, és a műholdképeken kis fekete lyuknak látszanak. Ezt a részt nevezik a ciklon szemének, mérete mindössze 15-40 km. A szemet gyűrű alakban óriási felhőfal övezi, melyet a rendkívül heves feláramlások hoznak létre. Ez a viharzóna. A felhőfal a teljes troposzférát átfogja, és igen intenzív csapadék zúdul le belőle. 

Nagyobb veszélyt jelentenek a tájfunok a partok mentén élők számára a tengerszint emelkedése miatt.
A jelenségre a Meteorológiai Világszervezet (WMO) hívta fel a figyelmet az ENSZ varsói klímakonferenciáján szerdán bemutatott tanulmányában.

A szervezet a jelentésben abból indult ki, hogy 2013 a tíz legmelegebb év egyike az időjárási mérések 1850-es kezdete óta. Január és szeptember között a hőmérséklet világszerte 0,48 Celsius-fokkal volt az 1960-as és 1990-es évek közötti időszak átlaga fölött. Ausztráliában, Japánban, Kínában és Dél-Koreában rekordhőmérsékleteket mértek a nyáron.

„Még ha az egyes ciklonok kialakulása nem is vezethető vissza közvetlenül a klímaváltozásra, a tengerek magas vízállása miatt nagyobb az árhullámok esélye. A tragikus következményeket láthattuk a Fülöp-szigetek esetében” - hangoztatta Michel Jarraud, a világszervezet főtitkára. A klímaváltozás nemcsak a hőmérsékletre hat, hanem szárazságokat, áradásokat és extrém esőzéseket is előidéz - fejtette ki a szakértő.

A szervezet jelentése szerint a tengerek vízszintje 2013-ban rekordmagasságot ért el. 1993 óta évente átlagosan 3,2 milliméterrel növekedett a tengerszint, ez kétszerese a 20. században mért évi átlag 1,6 milliméteres növekedésnek.

Forrás: Egyre veszélyesebbek a tájfunok

 
Történelemformáló viharok...

Poszeidón a görögökkel van

A Hellász ellen támadó Perzsa Birodalmat a tenger görög istene nem fogadta kegyeibe, ugyanis többször is hatalmas vihar sújtotta és pusztította el a hódító ázsiaiak hajóhadát. A Dareiosz vezette első nagyobb perzsa tengeri hadjárat i. e. 492-ben csupán a Trákiához közeli Chalkidiki-félszigetig jutott, ahol az ázsiai (főként föníciai) hajók hatalmas viharba kerültek, s többségük annyira megrongálódott, hogy esélytelen volt velük tovább hajózni, így szégyenszemre visszafordultak.
Elődje hibájából tanulva az új perzsa uralkodó, Xerxész alaposabban felkészült a csatára. I. e. 480-ban megindított hadjáratában kettéosztotta seregét: egy szárazföldi és egy tengeri kontingens indult meg a Perzsa Birodalomnak behódolni nem kívánó görögök ellen. Az Európát és Ázsiát összekötő Hellészpontoszon (a mai Dardanellák) egy hatalmas, közel hét kilométeres hidat ácsolt össze hajóiból, ily módon flottájának felét „elveszítette”. A megmaradt hajóhadával a partok mentén haladt nyugat, majd dél felé. A biztonság kedvéért átvágatta a Chalkidiki-félsziget keleti nyúlványát, hogy a tengeri viharok ellen védelmet nyújtó szorosban haladhassanak gályái. (Egyébként 12 évvel korábban ennek a félszigeti nyúlványnak a megkerülésekor veszett oda Dareiosz hajóhada.)

Mivel a Dardanelláknál felállított pontonhidat a tengeri viharok megrongálták, a hiú király a legenda szerint elrendelte a tenger megostorozását, amit Poszeidón szintén nem nézett jó szemmel: később a király dél felé futó hajóhada egy újabb viharba került, amely a hajók harmadát elpusztította. Így a több mint 1300 hajóból csupán 550 maradt meg az év szeptemberére, amikor az Athén városával szembeni Szalamisz szigeténél Themisztoklész görög hajóhada tönkreverte a perzsa flottát.

A britek menedéke

Nagy-Britannia számtalan alkalommal mondhatott köszönetet ködös és borongós időjárásának, valamint a szigetországot és a kontinenst elválasztó csatorna viharainak, amiért távol tartotta a partjaitól az ellenséget. A britek körében van is egy gyakorta emlegetett mondás: „God is an Englishman”. (Isten angol) A korai időkből ugyanakkor több olyan esemény is említhető, amikor az időjárás ellenére különböző népek árasztották el a szigeteket, legyen szó a rómaiakról, angolszász törzsekről, s ne feledkezzünk meg Hódító Vilmos hadjáratáról, a Brit-szigetek elleni utolsó sikeres katonai akcióról sem.
Az angolok ellen vonuló spanyol Nagy Armada főként viharok okozta tragédiája mellett a másik legfontosabb esemény, amely során az időjárás mentette meg Londont az ellenséges inváziótól, az 1744-es francia kudarc volt. A francia-angol ellenségeskedés évszázadokra visszanyúlik, a 18. század első felében a tengerekért és a kereskedelemért folyó véres gyarmati küzdelmek pedig odáig fajultak, hogy a zseniális francia tábornok, de Saxe kidolgozott egy Anglia elleni inváziós tervet, s már az angol trón új várományosát is megnevezte.
Célja az volt, hogy az osztrák örökösödési háborúban az osztrákokat, míg a többi európai összecsapásban Hannovert és Hollandiát pénzelő angolokat kiiktassa a kontinentális nagyhatalmi babérokra törő ország. Elképzelése nem volt elrugaszkodott, hiszen a jelentékeny flottával rendelkező britek anyaföldön állomásozó szárazföldi csapatai (maximum 10 ezer fő) igencsak kevésnek bizonyultak az állandó, minimum 200 ezer fős francia szárazföldi haddal szemben.

Az inváziós tervek készen voltak

A nagyszabású tervet azonban – amellett, hogy a franciák rosszul mérték fel az angol hajóhad helyzetét és annak megjelenésekor gyors visszavonulásba kezdtek – egy hatalmas vihar akadályozta meg februárban, amikor a francia flotta szállítóhajóit a több méteres hullámok Dunkerque-nél elnyelték. 1759-ben szintén tervbe vették az inváziót, de ez szintén kudarccal végződött.

Forrás  Múlt kor