Magyar néviseletek - Sárköz

"A néphagyomány hagyaték, melyet őseink hagytak ránk, tanítva minket arra, hogyan kell helytállni adott világban, adott körülmények között, de mindig azonosulva saját nemzeti képleteinkkel, hogy ezek által majd az utánunk következők is méltósággal és bátran, sőt büszkén vallják: igen ezek voltunk, ezek vagyunk mi – s azért kell megőriznünk hagyományainkat, hogy legyünk az elkövetkező ezer évben is."

A magyar népviseletek közül ez a legrégibb formájú, legdíszesebb és a legdrágább anyagokból készült. A szoknyák anyaga selyem és bársony, igen gazdagon díszítve. Az alakításban és szépítésben mindig a sárközi nők vezettek, itt minden stílus, technika és ornamentika megtalálható. A sárköziek az úri divat, a takácsmesterek, a délszláv és más környező népek hatásait befogadták, és önállóan feldolgozták, öltözetük ugyanakkor megmaradt tipikus paraszti viseletnek: nemek, korosztályok, családi állapot szerint különbözött, s alkalmazkodott a különféle évszakokhoz, a munkához és az ünnepnapokhoz.

A fényes díszek voltak a jellemzőek: 8-as perém, csipkeperém, léghímzés, oblegáció, islang (flitter). Minden dísz meghatározott szabályok szerint került a ruhára. Drágább anyagra drágább dísz, kevésbé drága anyagra, kevésbé értékes dísz. Minden alkalomra más-más ruhát viseltek. A táncba ternót (piros, kék, zöld) vagy sodort selymet, a templomba bársonyvirágú vagy borotváltselymet (szoknya anyagából röpike), hétköznapokon szövetszoknyát vagy sodrottselymet (bodorvászon röpike), a munkához karton vagy flakonszoknyát. A bőingeket és a bodorvászon röpikéket otthon szőtték. Szintén házilag készítették el a viselet egyik legfontosabb, de általában láthatatlan elemét, a rokolyát. Ez a keményített vászon alsószoknya, melyből rendszerint 5-8, vagy több darabot is magukra öltöttek a nők (alkalomtól függően), adta meg a szoknya szép kerek, terebélyes formáját és biztosította azt az egyenes tartást, ringó járást, mely a sárközi lányokat, asszonyokat jellemezte.

Koronként és családi állapotonként más és más volt a viselet. A ruha árulkodott a viselőjéről. A fejviselet jelezte elsősorban azt, hogy leány, asszony, van-e gyereke vagy özvegy az illető. A lányok tornyosbársonyt és homlokbársonyt viseltek. A kettő között egy ujjnyi rés maradt szabadon: ide várta a lány a menyasszonyi mirtuszkoszorút.

A fiatal menyecske viseletére jellemző az ún. "tekerőzés": a menyasszonyi koszorú levétele után  parittyafőkötő és konypántlika került a fejre, amelyet bíborral (egyfajta finom, áttesző tüll anyag) fedtek le. Ezt kötötték le a nyakbodorral. A tekerőzős fejdíszt az első gyermek megszületéséig hordhatták a menyecskék. Kendőt a lányok is hordhattak (nekik szabadon hagyták a kendő csücskét), de a megkötés módja eltért az asszonyokétól. Ahogy idősödött az asszony úgy viselt egyre sötétebb és díszetelenebb ruhát.
 /forrás: decs.hu/

Szép Sárközben hírös kislány vagyok én,

Tizennyolc szél rokolyába járok én.

Reng is a föld, amerre én eljárok,

Legény legyen, kivel beszédbe állok.”