Tudósok szerint napi öt perc, amelyet madárcsicsergés
hallgatásával töltünk, segít felvidítani a napot.
A madárdal melengető érzésekkel tölt el mindenkit, és
jótékony hatással lehet a közérzetünkre.
Miért énekelnek a madarak?
Gyermekkorom olvasmányai között bájos kis mese igyekezett választ adni a címben feltett kérdésre. Miután a tojásain kotló tojó szörnyen unatkozik , párját kéri meg, ülne melléje és szórakoztassa énekével. Az pedig nyomban eleget is tesz a kérésnek, a fészek szélére ülve dalra nyitja a csőrét.
Eddig a mese, a valóság ezzel szemben az, hogy a madáréneknek két fontos biológiai funkciója van. Amikor a fülemülék, poszáták és a többiek hazaérkeznek Afrika felől, majd mindig a hímek azok, amelyek elsőnek jelennek meg a későbbi költőhelyen. Ott revirt, területet foglalnak, és miután kipihenték a hosszú és veszélyekkel teli út fáradalmait, énekelni kezdenek. Dalukkal a néhány nappal később érkező tojók közül igyekeznek egyet magukhoz csalogatni. Miután pedig általában ők vannak többségben, nagyon kell igyekezniük, minél szebben, hangosabban énekelniük, nehogy arra az évre hoppon, pár nélkül maradjanak. Ha aztán egy tojónak megtetszik a revir, és a benne szorgalmasan daloló hím, kialakul a pár, és rövidesen megkezdődik a fészek építése. Ez többnyire a tojó dolga, párja ezalatt a közelben folyamatosan tovább énekel. Mi semmi változást nem észlelünk a fülemüle bűbájos csattogásában vagy az énekes rigó ismételt szép strófáiban, pedig az ének ekkorra már egészen más jelentőséget kap. Párja megvan, éppen a családi otthont építi, a területtulajdonos hangja fenyegető hangsúllyal már a szomszéd riválisokhoz, az azonos fajú hímekhez szól. Ha emberi nyelvre fordítanánk, valahogy így hangzana: ez az én területem! Át ne lépd a határt, mert pórul jársz! És ha valamelyik szomszéd mégis megkísérli, hogy átlépje a láthatatlan, de nagyon is létező revirhatárt, a jogos tulajdonos nyomban nekitámad és visszaűzi saját birodalmába.
Gyermekkorom olvasmányai között bájos kis mese igyekezett választ adni a címben feltett kérdésre. Miután a tojásain kotló tojó szörnyen unatkozik , párját kéri meg, ülne melléje és szórakoztassa énekével. Az pedig nyomban eleget is tesz a kérésnek, a fészek szélére ülve dalra nyitja a csőrét.
Eddig a mese, a valóság ezzel szemben az, hogy a madáréneknek két fontos biológiai funkciója van. Amikor a fülemülék, poszáták és a többiek hazaérkeznek Afrika felől, majd mindig a hímek azok, amelyek elsőnek jelennek meg a későbbi költőhelyen. Ott revirt, területet foglalnak, és miután kipihenték a hosszú és veszélyekkel teli út fáradalmait, énekelni kezdenek. Dalukkal a néhány nappal később érkező tojók közül igyekeznek egyet magukhoz csalogatni. Miután pedig általában ők vannak többségben, nagyon kell igyekezniük, minél szebben, hangosabban énekelniük, nehogy arra az évre hoppon, pár nélkül maradjanak. Ha aztán egy tojónak megtetszik a revir, és a benne szorgalmasan daloló hím, kialakul a pár, és rövidesen megkezdődik a fészek építése. Ez többnyire a tojó dolga, párja ezalatt a közelben folyamatosan tovább énekel. Mi semmi változást nem észlelünk a fülemüle bűbájos csattogásában vagy az énekes rigó ismételt szép strófáiban, pedig az ének ekkorra már egészen más jelentőséget kap. Párja megvan, éppen a családi otthont építi, a területtulajdonos hangja fenyegető hangsúllyal már a szomszéd riválisokhoz, az azonos fajú hímekhez szól. Ha emberi nyelvre fordítanánk, valahogy így hangzana: ez az én területem! Át ne lépd a határt, mert pórul jársz! És ha valamelyik szomszéd mégis megkísérli, hogy átlépje a láthatatlan, de nagyon is létező revirhatárt, a jogos tulajdonos nyomban nekitámad és visszaűzi saját birodalmába.
Forrás /Schmidt Egon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése