A Vezúv kitörése elpusztította Pompeji és Herculaneum városát

Számos olasz város gazdag tájképi vagy történelmi-dokumentációs és művészeti érdekességekben, de csupán Pompei és Herculaneum kiásott városai kínálják, évszázadok múltán, a minden szempontból érintetlenül maradt római települések hihetetlen varázsát.

 

A Vezúv 79. évi kitörése során Herculaneumra és Pompeira zúdult elemi csapás, amely a közeli Stabiaet is betemette, és halált hozott a lakosaira, szinte teljesen érintetlenül hagyta az emberi kéz alkotásait, a házakat, a bútorzatokat, a falfestményeket, a munkaeszközeiket, lehetővé téve számunkra, hogy évszázadokkal azután felfedezzük, miként zajlott az élez az ókorban.

Drámai tanúbizonyság áll rendelkezésünkre az ezeknek a campaniai városoknak a sorsát meghatározó eseményekről, az ifjú Plinius és a történész Tacitus között folyt levélváltásban. Plinius két levélben leírja nagybátyjának, az idős Pliniusnak a halálát, aki természettudós, illetve a Miseno-foknál állomásozó római flotta admirálisa volt. Elmeséli, ahogy a szárazföldre ment, mert közelebbről kívánta megnézni a Vezúv kitörését, és mert segíteni akart a menekülőknek, de a campaniai tengerparton a halálát lelte, megfojtva a mérgező kigőzölgésektől. A levelek ezentúl értékes tanúbizonyságát alkotják a vulkán kitörését kísérő különféle jelenségeknek; elmagyarázzák, hogy Pompeiben a lapilli- és a hamurétegződések egy öt-hat méter magas lábazatot alkottak, míg Herculaneumban tizenkét méter magas megkeményedett iszappad keletkezett. A levélváltásban megtaláljuk ezentúl a templomok és a lakóházak fedele beomlásának, a városban elburjánzó tüzek fészkeinek leírását, valamint a lakosság nagy részének fulladásos halálára való utalásokat.

 

A Pompei, Herculaneum és Stabiae végét okozó drámai események i.sz. 79. augusztus 24-én kezdődtek. A tulajdonunkban lévő bizonyítékok egy hirtelen robbanásról beszélnek, mely a helyi lakosokat meglepetésként érte. (A Vezúv immár jó ideje kihunytnak tűnt, olyannyira, hogy szőlők és termőföldek, villák és gazdaságok teljesen befedték lejtőit.) Sokan magukban a házakban kerestek menedéket, a pincékben, mások a tenger felé menekültek.

A kitörési anyag – hamu, lapilli, láva és közvetve iszap – áradata több mint két napig tartott, és csak halált és rombolást hagyott maga után. Pompeiben az emberek hirtelen haláláért – melyről testhelyzetük lenyomata is árulkodik – minden bizonnyal a forró, gázokból, porból és törmelékből álló, a kitörési felhő leomlásából képződött úgynevezett izzófelhő okolható. Ez a forró és belélegezhetetlen, valamint több száz km/órás sebességgel lezúduló halálos elegy, megfojtotta és megégette az útjába kerülő élőlényeket.

Herculaneum városát teljes mértékben elárasztotta egy vastag iszapréteg, amely betemette a lakóházakat, illetve magát a várost is. A iszap nagyon kemény lábazatot alkotott, amely évszázadokkal később, különösen nehézzé tette az ásatási munkálatokat, és a mállékony, könnyű anyaghalommal elárasztott Pompeihez képest, lassabbá tette az ásatási terület helyreállításának munkálatát.

 

Herculaneum

Herculaneum a Vezúv lábánál épült egy terasz-szerű képződményen, mely egy természetes, a tengerbe nyúló hegyfokot alkotott a Miseno-fok és az Ateneo-fok között húzódó öböl kanyarulatában. Ebben a tengerparthoz közeli partmenti sávban, a kitűnő éghajlati viszonyoktól és a talaj termékenységétől kedvezve Herculaneum az egyik legvirágzóbb campaniai várossá vált, ahol sorra épültek a Rómaiak által olyannyira kedvelt tengerparti és tengerpart közeli villák, köztük az a Villa dei Papiri (a Papiruszok villája), amelyet az ókor egyik leggazdagabb és legfényűzőbb villájának tartanak.

Herculaneum átmenőváros volt; szárazföldi- és parthajózási város a tengeri úton: egyik kelet-nyugati útján haladt az a nagy partmenti közlekedési sáv, amely Nápolyból Pompeibe, Nocerába dél felé vezetett. Az egyik legfontosabb campaniai település volt tehát, jóllehet egy tágas szárazföldi háttér hiánya és Nápolyhoz való közelsége nem tette lehetővé, hogy nagy kereskedelmi vagy iparvárossá fejlődjön.

Herculaneum eredete görög: a Magna Grecia gyarmatainak első, a campaniai tengerpart menti terjeszkedési időszakában a cumai görögöknek felszerelt védőkikötője, és Pompeihez hasonlóan, Héraklész mítoszához kötött előretolt helyőrsége volt.

 

A nápolyi (neapoliszi) görögök alatt érte el a tulajdonképpeni város formáját, melynek városrajza az utcák merőleges metszésében a görög városok tipikus alaprajzát tükrözte: három decunami (kelet-nyugat) és öt cardines (észak-dél) metszette egymást derékszögben, különböző kiterjedésű háztömböket határolva el egymástól. Később, miután a samnisok elfoglalták, független rendszabályzással élt. I.e. 89-ben, egy háborút követően, a rómaiak fennhatósága alá került, akiktől megkapta municipium besorolását.

Herculaneum életében döntő volt az i.sz. 62. évi nagy földrengés, és a Vezúv fentebb említett 79. évi kitörése. Ez utóbbi végérvényesen eldöntötte sorsát.

A város eltemetését egy hatalmas – az esőzések által fellazított finom vulkáni anyagból összeálló – iszapáradat okozta, mely a hegy csúcsától egészen a tengerpartig elért. A híg, iszapos zagyáradat képes volt behatolni minden házba, beleértve a város legeldugottabb pontjait is, és teljes mértékben betemette a települést. Ezt követően lassan megszilárdult, és egy kemény réteget képezett: Herculaneum így egy több mint tizenkét méteres magasságot elérő hatalmas kőtömbbe lett bebörtönözve. Ez a különleges körülmény, valamint az anyag keménysége, végtelenül megnehezítették a város kiásását, ugyanakkor megőrződéséhez kedvező feltételeket teremtettek: a különböző lakóházak, felső szintjeikkel is a megkövült iszapba zárva maradtak. Ugyanez az oka annak, hogy érintetlenül megmaradtak a házak fából készült részei, mint a gerendák, a lépcsők, az ajtók, a bútorok, és a szövetek és papiruszok rostjai is. Herculaneum megtalálása 1738-ban kezdődött Elboeuf osztrák herceg megbízásából. Az iszapréteg állaga a munkásokat arra késztette, hogy kutakat és alagutakat ássanak, melyek a város különböző épületeihez értek el, elsősorban a Fórum környékére.

 

Később a kutatások kiterjedtek a közeli területekre, egészen addig, míg az 1700-as évek táján elérték a Villa dei Papirit (a Papíruszok villáját), melyet a benne megtalált hatalmas papiruszgyűjteményről neveztek el így. Ugyanakkor bronz- és márványszobrokat is találtak itt.

Az ásatási munkálatokat szüneteltették, amikor a tudósok figyelme Pompeire tevődött át, ahol a várost betemető anyagot – lévén ez többnyire a puha vulkáni hamu volt – sokkal könnyebb volt eltávolítani.

Herculaneum életében a következő ásatási időszak 1828 és 1875 között volt, majd ezt követte 1927-től – kisebb-nagyobb megszakításokkal – a napjainkig tartó feltárás. Ez utóbbi során a régészek már sokkal ésszerűbb és hatékonyabb irányvonalat követtek: törekedtek arra, hogy ahol ez szükséges volt, a fellelt épületeket és alkotásokat eredeti formájukban restaurálják.

Herculaneum ma úgy tűnik, hogy új életet él: a századok sötétjéből szinte érintetlenül felemelkedve, magának és múltjának varázslatos képét kínálja.

 

Pompei: a múlt varázsa

Gőgösen és hidegen uralkodik Pompei panorámáján a Vezúv, életének és halálának okozója és tanúja. Lábainál az egykor eltemetett város csendes maradványai a történelem varázsával terhesen újra élnek, és rendkívüli közvetlenséggel mesélnek egy távoli múltról.

Egy egyedülálló és egyedi történet Pompei, egy virágzó campaniai település története, amelyet i.sz. 79-ben teljesen elárasztott és elpusztított a vulkán kitörése. A nagy mennyiségű és finom kitörési anyag (vulkáni por vagy hamu), mely az iszapnál jóval könnyebb állagú, tette lehetővé, hogy a várost teljességében a napvilágra lehessen hozni, és leginkább azt, hogy nemcsak az építészeti részek és a falfestménydíszítések maradjanak teljesen épen, hanem a dísztárgyak, a bútorok, a legkülönfélébb munkaeszközök, de például maguk az ételek és a szövetek is. Egy rendkívüli fontosságú és gazdagságú leletegyüttes tehát melynek kivételes varázsa van, mivel a szokásostól ténylegesen eltérő képet ad a „mindennapokról”. Sok ókori várost, sok műemléket, sok régészeti leletet hoztak a napvilágra, és mint megannyi mozaikdarabot, raktak össze a tudósok, hogy az ókori civilizációk képmását rekonstruálják. Pompei esetében másról van szó: abból a hamurétegből, amely egykor megfojtott és eltemetett egy népet és egy várost, mára teljes egészében újból kibontakozhatott egy civilizáció, egy városi település, mely nemcsak házakból, templomokból, középületekből áll, hanem számtalan apró dologból is, melyek a szokásokról, a hagyományokról, az életmódról, a fontos és a hétköznapi emberek mindennapi tevékenységeiről árulkodnak.

Hirtelen, a Vezúv kitörésével, a város ki lett radírozva a történelemből; minden megállt egy pillanat alatt. Évszázadok távlatában Pompei újra ott van, kiásva, az emberek szeme előtt, akik így meg tudják ragadni a múlt képeit, újra fel tudják fedezni a tragédia pillanatait, de az emberek mindennapi életének mozzanatait is.

Pontosan ez Pompei különlegessége: a tény, hogy egy teljes, kimerítő és leginkább élő képet tud adni a múlt egy civilizációjáról. Egyetlen más dokumentáció sem képes erre. Ilyen közvetlen, ennyire világos, mint az, amelyet az ezekben az ásatásokban napvilágra került leletek adnak nekünk. Egyetlen más műemlék, ha még oly nagyszabású és fontos is, sem képes ugyanazokat a dolgokat elmesélni; semmilyen írott tanúbizonyság sem képes annyira kifejező lenni egy kisváros mindennapi életéről, mint az, amikor az utcákat járjuk, belépünk a házakba, és az akkor használatos tárgyakkal kapcsolatba kerülünk.

Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a polgárok mosták és szőtték a ruháikat, ahogyan őrölték a lisztet és sütötték a kenyeret, vagy ahogyan a választási propagandájukat folytatták, vagy éppenséggel értesítették a lakosokat a Színházban vagy az Amphiteatrumban tartott előadásokról. Érdekes annak felfedezése, hogy miként működtették a söntéseket, játékbarlangokat, vagy a házak alagsorában lévő üzleteket. Rekonstruálhatjuk azt is, ahogy az emberek szabadidejüket töltötték a közfürdőkben, a testgyakorlótereken (gimnáziumokban) vagy az utcákat járva, a Forum nagy terén politikáról, gazdaságról és jogról vitatkozva.

A kiásott város egy másik, nagy fontosságú dokumentációt kínál a különböző társadalmi rétegek életéről és szokásairól. Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bírnak a lakóház-típusok. Meg lehet különböztetni a nemes család házát a kereskedő és iparos réteg házától. Az elsőt a klasszikus római tipológiához lehet hasonlítani; a második, bár lényegében a domus elemeit ismétli, két jellegzetes vonást tartalmaz: egyrészt különösen fényűző, hogy kiemelhesse a polgári réteg fontosságát, másrészt az a jellemzője, hogy a tulajdonképpeni lakás a második szinten van, lévén helyet kell, hogy adjon a földszinten elhelyezett üzlethelyiségnek.

Ott vannak végül a köznép jóval szerényebb és kisebb házai, díszítések nélkül és gyakran konyhakerttel, ahol a föld alapvető terményeit művelték. A szolgaságnak és a rabszolgáknak nem volt saját hajlékuk, számukra a szolgálati helyiségek részében tartottak fent egy kis szobát, mely minden előkelő lakóházban megvolt.

Azután léteztek szállók vagy bérhelyiségek az átutazóban lévő emberek számára, akik valószínűleg Pompeiban mindig nagy számban voltak jelen, mivel a város kikötő- és kereskedelmi tevékenységet folytatott.

A városban fel lehet ismerni az előkelő és a köznépi lakónegyedeket: az elsőt széles, burkolt utak keresztezik, amelyekre szép és gazdag villák homlokzata néz, melyek belsejében csodálatos kertek és értékes díszítések látszanak; a másikban keskeny és rossz állapotban lévő sikátorok ékelődnek az egyszerű és alacsony kis házak közé, melyek mellett kis üzlethelyiségek vannak. Ahhoz, hogy Pompei értékét felismerjük, nem a művészeti szempontból legjelentősebb műemlékeknél és építménynél kell elidőznünk, hanem be kell, hogy járjuk a város minden zugát: csak így tudjuk felfedezni az igazi arcát és újraélni a múltját, hagyva, hogy a dolgok, melyek egy majd két évezreddel ezelőtti történetet mesélnek, megigézzenek.

 

(Loretta Santini nyomán, Lieber Tamás kiegészítéseivel