a mese... miért szeretjük a meséket?

A mesék megszületnek, de elmúlni sosem fognak.  A mese mindenkit elvarázsol, megbabonáz.

 A.mese haszna

 Az emberrel vele születik a mese imádata: a gyerekek öt-hat éves korukig nem győzik kedvenc meséiket újra meg újra meghallgatni, és ha a szülő valahol rövidíteni vagy javítani szeretne, közbevágnak, és a már kívülről tudott eredeti változatot követelik.A mesében bőven részesülő gyerekek azt is szeretik, ha a témát, a motívumokat ők adhatják meg: „Papa, most mesélj a cirmos cicáról és a partvisról”, mondják, noha soha ilyen mesét nem hallottak még, és akkor a szülő, aki én voltam, rögtönözhet mesét a cirmos cicáról és a partvisról, vagy a szekrényről és a háromorrú boszorkáról, vagy a sünről és a gilisztáról. Nem árt a rögtönzött mesét a mesemondónak azonnal megjegyeznie, mert szóról szóra azt fogják követelni újra. Miért szeretjük a meséket vajon? Talán azért, amiért az emlősök kölyökkorukban imádnak egymáson hemperegni, a vadászat mozdulatait előre lejátszva. Az ember gyerekkorában képzeletben vadászik, és ezt felnőtt korában sem hagyja abba: előre elképzeli, minek mi lesz a következménye, és ennek alapján dönt, vajon a kérdéses tettet elköveti-e. Az aktív fantázia fejlesztésének, a képzelet rendeltetésszerű működtetésének eszköze a mese, és mindegy, hogy a szöveget füllel vagy szemmel fogadjuk-e be. A befogadás során a szöveg képekké, látomássá alakul, így rögzül előző nemzedékek valamennyi lényeges tapasztalata. Fontos, hogy a tapasztalatot mi, a befogadók, magunk alakítsuk át látomássá, mert ebben a mi szellemi erőfeszítésünk is benne van, ezáltal mások tapasztalata azonnal a sajátunkká válik, és ránk hasonlít akkor is, ha a szövegben rögzített eseményekhez hasonlóak sem történtek még velünk. A saját látomásra könnyű visszaemlékezni. Ha az életben hasonló helyzetbe kerülünk, mint egy-egy mesehős, az emlékezet aktivizálódik. Mesét mondok, de talán világos, hogy felnőtteknek szóló verset, drámát, elbeszélést is értek rajta. Arra való az irodalom, hogy ne érezzük magunkat magányosnak, és megtapasztaljuk azt a sokszor keserű, de alapvetően mégis felemelő érzést, hogy olyan reménytelen helyzetben, mint most mi vagyunk, voltak már mások is; amint ezt megérezzük, helyzetünk máris kevésbé reménytelen. A jó mesékben valódi tudás van. Szoktak mai szülők riadozni, ha igazi népmese kerül a felolvasandók közé, azok ugyanis tele vannak rémségekkel. Az igazi mesék – a magyar népmesék többsége, vagy a Grimm-mesék például – a horrort nem oldják fel akkor sem, ha netalán a legkisebbik fiú sok gyötrelem után diadalmaskodik. Nagy hiba a meséket megszelídíteni. Nem véletlen, hogy a világirodalom java része rémtörténet, és az sem véletlen, hogy ezek is tele vannak humorral. Akár a görög tragédiákra, akár Shakespeare műveire gondolok, amelyek a külső és a belső végzet borzasztó működését írják le, korábbi, már garantáltan sikert aratott mesékre építve, azokat tökéletes formába hozva, a horror és a humor ezektől a történetektől elidegeníthetetlen. Nem tudunk olyan tudományos traktátust mondani, amelynél a nagy szépirodalmi művek ne volnának pontosabbak és erősebbek. Csak fantázia kell, hogy a magunkévá tegyük.  /Spiró György/

.

A mese gyógyító ereje...

Kimondhatod, hozzád hasonlóan sokan mások pont ugyanezt gondolják: csak a gyerekeknek mesélünk. De nem vagyunk-e éppoly kiszolgáltatott, éretlen lények egy-egy nehézség idején, mint a gyermekek? Nem ugyanolyan szélsőségesség uralkodik-e a lelkünkben? Nem ugyanúgy csodára vágyunk-e? Akkor meg miért ne lehetne a felnőtt számára is a mese az az ábécéskönyv, amelyből megtanul saját lelkében olvasni olyankor, amikor valamely konfliktus, krízis következtében regresszióba zuhan, vagy
amikor élete eme területén még el sem jutott az érettségig.

Hol volt, hol nem volt...
A mesékben gyógyító erő lakozik. Hatalmuk van felettünk, noha nem követelik meg, hogy bármit is tegyünk, csak meg kell őket hallgatnunk. Ajtókat vágnak a korábban üres falakra, megindítják a belső életet. A mese koordinátái – „hol volt hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…” – a mesehallgatót egy sajátos lélekállapotba, a tudatelőtti és a tudattalan birodalmába helyezik. A mesélés, mesehallgatás során a felszínre húzunk valamit, ami jobbára nem kellemes tevékenység. A mesemondó és a mese hallgatója is archetípusos energiákat kezel, és ha találkozol az archetípussal, ha nyitott vagy rá, az megváltoztat. Olyan mértékben gyógyszer, amilyen mértékben hajlandó vagy én-ed „feláldozni” és a történetbe helyezni.(1) Ebből adódóan egy történet elmesélését időzíteni kell, gondosan mérlegelve az időt, a személyt, a helyet, a szükséges gyógymódot, és mindemellett leginkább akkor kezdhetünk neki a mesélésnek, ha a történet hív bennünket, és nem akkor, amikor „jónak látjuk.” A segítő kapcsolati munkában elhelyezve döntő fordulatot hozhatnak a gyógyulás folyamatába. Hivatás ez a javából!
Tegyük fel, elfogadom, bár elég misztikusan hangzik. Érdekelne, hogyan viszik véghez a történetek mindezt?
A mese azáltal gazdagítja életed, hogy mozgásba hozza a képzeleted, hogy fejleszti az intellektusod, hogy eligazít az érzelmeidben, hogy megbékít félelmeiddel, vágyaiddal, hogy elismeri nehézségeid, és ugyanakkor megoldásokat is javasol kínzó problémáidra. Röviden: egyszerre reagál személyiséged minden megnyilvánulására. Sohasem lekicsinylően, hanem mindig teljes mértékben elismerve problémáid komolyságát, egyben erősítve bizalmad önmagadban és a jövőben. A mese belső konfliktust jelenít meg szimbolikus formában, mintát nyújt az ember belső problémáinak megértéséhez és megoldásához, megoldási javaslatait csak finoman, áttételesen jelzi, nem követel, biztonságot és reményt nyújt, minden mintha magától értetődő lenne, valóság és csodás egybemosódik, színtere a képzelet amelyhez a való világ csak az elemeket adja, eseménysorait a varázslat és a csoda mozgatja, fesztelen, hétköznapi stílusban szól, nem támasztja fel azt az igényt, hogy a hallgatók elhiggyék.
De elhisszük, hogy bármelyikünkkel megeshet, mindig e világból tekint a túlvilági dolgokra/dolgokba, „névtelen” hétköznapi csodák által segített cselekvő a szereplő, aki itt a földön köztünk éli majd tovább boldog éltét
A mese minden döntést ránk bíz, még azt is, ha nem akarunk dönteni. Rajtunk múlik az is, hogy magunkra vonatkoztatunk-e valamit a meséből, vagy egyszerűen csak élvezzük
a csodás eseményeket. Ez az élvezeta záloga annak, hogy életünk során kellő időben megértjük majd rejtett jelentését. Maga a mesehallgatás, a mese képeinek befogadása olyan, mint a magvetés: azoknak csak egy része ver gyökeret a mesét hallgató agyában. Egy részük közvetlenül tudatos szinten kezd hatni, mások a tudattalanban indítanak be bizonyos folyamatokat. És sok közülük hosszú ideig passzívan várakozik, mígnem az illető eléri azt a fejlettségi szintet, amikor ezek is elérhetik a tudatát.
Minden jó mese jelentése többszintű, és azt csak a mesehallgató maga tudhatja, hogy egy adott pillanatban az ő számára melyik bír jelentőséggel. Ezért fontos, hogy a mese jelentését sohasem szabad elmagyarázni a mesehallgatónak. A konkrét tanulságok, tanácsok mellett – mert hogy ilyen meséink is akadnak – egy sokkalta nagyobb ajándékkal is meglepnek: némi töprengés után azt éled meg, hogy magad birkóztál meg a feladattal. A személyes probléma megértése, és a magad erejéből való megoldásának élménye kell ahhoz, hogy megtaláld a belső biztonságod és helyed a világban. A mese a közvetített képek által – ha kibontod azokat – erre tesz képessé.