"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2011. november 10., csütörtök

Kik a csángók?

A csángók a Kárpátoktól keletre, elsősorban a Székelyföld szomszédságában, de attól különváltan élő vagy onnan származó magyar népcsoportok összefoglaló neve. A csángó név (első előfordulása:1400) - amelynek eredeti jelentése: 'elkóborló, elvándorló' - nem az eredeti elnevezése volt a moldvai magyaroknak, ők magukat csak magyaroknak nevezik, megkülönböztetve a moldvai székelyektől. A csángó elnevezés eredetileg a Moldvába folyamatosan kivándorló székely népcsoportokra vonatkozhatott, s a 18.sz. végétől (talán környezetüktől kapott gúnynévként) ragadt rájuk; a szakirodalomban ezen az elnevezésen más keleti (moldvai, erdélyi) népcsoportok is szerepelnek, amelyeknek nincs közvetlen etnikai közük a moldvai magyarsághoz. Lakhelyük, történelmi múltjuk és tájnyelvi sajátosságaik alapján elkülöníthető csoportjaik: a moldvai csángók Moldvában szétszórtan, legsűrűbben a Nyugati és a Délnyugati részen, a gyimesi csángók a Csíkból Moldvába vezető Gyimesi- szorosban, a Tatros folyó völgyében három községben élnek; a hétfalusi csángók a barcasági magyar falvak lakói; a dévai csángók a Bukovinából Hunyad vármegyébe telepített székelyek

A csángók állítólag II. Endre (1205-1235) idejében telepedtek le mai
lakóhelyükön. De mások véleménye szerint ôk az Etelköz-i ôsmagyarok.

A középkorban a virágzó moldvai magyar életet a 14-ik század végén a
törökök szolgálatában álló krími tatár seregek tették tönkre. Számos
dokumentum menekülésrôl, pusztításról, szenvedésekről tanúskodik.

A vatikáni levéltárak beszámolnak a 16-ik századi moldvai katolikus
magyarság nyomorúságáról, a türelmetlen ortodox egyháztól való
üldöztetésükrôl és a kegyetlen román fejedelem rosszindulatáról.

A három részre szakadt Magyarország nem volt képes védelmet nyújtani az
agyonkínzott csángóknak. A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc
(1703^Ë1711) leverése után a katonáskodó székelyeket, mint Ausztria
számára megbízhatatlan elemeket, lefegyverezték. 1764-ben Mária Terézia
királynô parancsára az osztrák katonák megtámadták Mádéfalvát, mert
ellenálltak a királynô intézkedéseinek. A katonaság minden oldalról
behatolt a faluba reggel 5-kor. A menekülőket lelôtték. A szemtanúk
szerint valóságos vérfürdô volt a védtelen lakosság ellen. A közel fekvô
falvakban a halottakért szóló harangzúgás minden felôl hallatszott. Ennek
a tragikus eseménynek a hatására megindult az elvándorlás, a kivándorlás.
Abban az évben több ezren mentek Moldvába, ahol magyar helységnevek, falu
és városnevek fogadták ôket. Ezeket a bújdosókat kezdték a csíkiak és
háromszékiek csángóknak nevezni. Az anyaországhoz visszatelepülésük
érdekében már 1800-tól kezdve több akció indult, részben sikerrel, de a
politikai helyzet változása miatt abbamaradt. A magyar nyelv elleni
kíméletlen román politikának az lett a sajnálatos következménye, hogy sok
moldvai csángó fokozatosan feladta nemzeti jellegét, elrománosodott, de
számosan azért kitartottak ôseik mellett és megtartották magyar
öntudatukat.

A moldvai csángók a mai napig is óriási tömegben járnak át a Kárpátokon
a Csíksomlyó-i pünkösdi búcsúra,.

Hozzam es járt a lüdérc

A tizennégyi háborúba én tizenhat eszendős vótam. Eppe a mü falunknál állott meg a front. Vaj hét családval béhuzakodtunk a pincébe. Vótak ott vénasszonyok,öregemberek, kicsi gyermekek, mindenféle. Alyan nekem való forma legén csak egy vót. Elkezdett az ingemet kerülgetni. Édesanyám észrevehetett valamit, mert erőst tiltott tölle. Még azt sem hagyta, hogy beszélgessek véle. Így há, egész nap csak lestük egymást. Mikor osztá, este elfútták a lámpást, a setétbe esszeszúrtuk a csóré lábunkat, s úgy vótunk. Én minden éjen úgy felbolondultam, hogy az ördögök vittek el. Sajnos, egy hamar vége lett a frontnak, s haza kellett
menjünk a pincéből.



Attól fogva ingemet még az utcára se csaptak ki, úgy féltettek. Mikor mentem a templomba, édesanyám akkor és utánam rikolytott, hogy harmadik harangszókor otthon legyek, mert ha nem, hajamot mind kitépi.

A fiatalság esent kezdett guzsalyakodni. Jártak a gyűlésbe.Nekem a szüvem hasadott el, hogy én es mehessek, de ingemet nem csaptak el semmiképp. Egy este hallom én, hogy édesapámék beszélgetik: apám megyen másnap reggel fuvarba, s nem jő haza estére. Na, gondoltam, akármi legyen, de én most elmenyek a guzsalyasba! Elighogy édesapám kihúzta a lábát, én kezdtem fújni édesanyámnak: Édesanyám, bár most az egyszer, hogy édesapám nincs idehaza, csapjon el a guzsalyasba! Anyám hallgatott egy üdeig, én folytattam: Há, nem eleget ülök itthon? S há nem eleget ügyelek a testvéreimre?S há, nem eleget dógozom evvel az átkozott kendervel? Hogy a nyavalya egye ki még a gyükerét es!
Na, eredj, eredj! Ne bornyúzd itt a fejemen! DE hallod-e? Ha én valamit megtudok, s neked a büzöd elmegyenm én a hajadot mind kitépem!

Amikor kezdett setétedni, megfogtam a guzsalyt, s én úgy mentem bé a lütőn, mind akit visznek.
A fiatalság imá esszegyült. A leányok fontak, a legények kártyáztak. Egyik-egyik leült a szeretje mellé. Én es fontam s az a legén leült melléjem. A orsó örökrétig esett ki a kezemből. A legén felkapta, de csak csókért adta vissza. Na, vót ott alyan fonás, hogy vége vót a világnak! Amikor kitőt a gyülés, a legén hazakésért ingemet, A kapuba jól megölelgetett, megcsókolgatott. Tisztáre kirekesztette az eszemet. Én onnatt se enni nem tudtam, se alunni nem tudtam.Csak a legén,s csak a legén!

Vót a házunk előtt egy kicsi fahidacska, s ha arra valaki realépett, akkor az bengett. Ez, a legén, mikor járt el a kapunk előtt, a lábával a hidat örökké megbengette. Akkor én kiszöktem az ajtón s bár egy minutára, reaneztem. Egy vasárnap estefelé halom én, hogy beng a híd. Kiszöktem az ajtón, hogy meglássam, de édespám utánam nyúlt, megragadta hátulról a hajamot: Nem mensz suba se. Nyomd le, ide ne, a likadot, míg szépen vagy! Azt akarod, hogy egy bitangot esszeszedj?! Akkor én readöccsentem az ágyra, s neki sírni. Lefeküdtünk de én csak sírtam tovább. Édesanyámék elfútták a lámpást, s a setétbe kezdtünk mondikálni. Mondom én: Hagyják el,mert elmenyek szógálni, s odamegyek ahova akarok!

Eredj, eredj, de osztá többet a lábodat ide bé nem teszed! Én elgondoltam, hogy alyan jól megvónék édesanyámék nélkül,ha az a legén ingemet elvenne. Melyen szép a haja, s melyen szép az orcája! Melyen jó meleg a szája s melyen kemén karjai vannak! Ahogy igy elmélkedem, még nem vótam elaludva, egyszer csak há, ott ül a legén az ágyam széjibe. Megörvendeztem, felnyújtottam a karjaimot, hogy megöleljem. Akartam kérdeni, hogy hogy jött bé? S há akkor az a legén csak kezdett reám jőni, kezde szorítgatni a nyakamot. Kezdtem sikolytani: Jaj, jaj, Nyuvadok meg, nyuvadok meg!
Szökjél ember, gyújtasd a lámpást! Mi baja van a leánkának?

Édesapám kiszökött az ágyól, lámpást gyújtott,s há ott a legén a ház közepibe. Apám csak felkapta a faragószékről a fészit, s a legénre emelte:
Az anyád ántikrisztussát! Ebbe a helybe esszeváglak! Erre a legén csak lobot vetett, nagy fényesség lett, szórta a tüzet: sergett a ház közepibe, osztá béhuzakodott az espár ajtaján, felhuzakodott a kürtön s elment. Mü ottmaradtunk s szinte kétségbeestünk. Mi vót ez?

Apám kezdett ingemet szidni: Te szerencsétlan! Nem megmondtam, hogy ne vesd belé az eszedet abba a legénbe? Most ideszoktattad a lüdércet. Jaj, jaj, mit tudunk tenni, hogy ne jöjjön ide többet az a lüdér? Jajgatódzott édesanyám a donyha alól. Nannyokám megszólalt a sutuban: Ó ne legyetek úgy kétségbeesve! Amikor fiatal vótam, hezám is járt a lüdérc. Majd megkenjük fokhagymával. Ugye s lett. Vaj három este ingemet csóréra vetkeztettek,megtörtek a kujak fokhagymát, koromval esszevigyitették s ingemet tetőtől-talpig békentek, Hát erőst csúf lehettem, mert többet a lüdérc nem jött, Most imán öreg vagyok, de azt a legént máig se felejtem el.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése