A ma élő természeti népek, a kovácsaik „a tűz mesterei” a sámánokkal egyenértékűnek, sőt olykor felettük állónak is tekintik őket. Indonéziában Jáva szigetén például a kovácsok családfája a hercegekéhez hasonlóan egészen az istenekig vezetett vissza.
A kovács a mítoszokban a világmindenség építőmestere. Nem csoda a kitüntetett szerep: a kovács az élethez szükséges szerszámokat készíti a tűz által.
A régi briteknél a három kiváltságos kaszt egyike: a kelta druidák (papok) és az énekes bárdok rendjével a kovácsok osztálya társult.
A vas
az őskor diadalmas, új anyaga. A belőle készült fegyver és eszköz
használhatóbbnak, jobbnak bizonyult, mint a korábbi kő-, réz- vagy
bronzszerszámok. Akik már ismerték és használták, előbb-utóbb a többi
törzs fölé kerekedtek. Ily módon a vas birtoklása biztonságot és
hatalmat jelentett. De a primitív népek hiedelme szerint nem az anyagi
tulajdonság, hanem a vas természetfeletti varázsa győzedelmeskedett a
bronzon. Innen a vas babonás ereje: szelleműző, szerencsét hozó
képesség, mely évszázadokon át hatalmában tartotta az embert, és
alacsonyabb kultúrfokon még ma is sokfelé így hiszik.
A vas megmunkálásához azonban tűz-re
volt szükség, és a tűz talán a legelső természeti jelenség, amelyet az
ember észrevett. Az égi eredetéről táplált egyetemes emberi hit öltött
költői alakokat a Prométheusz-féle tűzrabló demiurgoszokban. A tűz
iránti tiszteletet egyrészt a félelem, másrészt a birtoklásából fakadó
hatalomtudat hajtotta virágba.
A primitív népek gondolatvilágában a tűz és a
vas misztikuma átháramlott a velük dolgozó mesterre, a kovácsra. Így
lett csodálatos tulajdonságok birtokosa a tűz és a vas ura.
A kovács az ősi hit szerint nemcsak az
anyagon uralkodott, hanem az anyag „szellemein” is, mesterségét
varázslásnak nézték. „A kovácsok és sámánok egy fészekből bújtak ki” –
tartja egy jakut közmondás. A varázslás pedig, amelyet, mint a
primitívek főnöke, papja a közösség érdekében végzett, tekintélyhez
juttatta mindenütt. Kezébe kaphatta ennek révén a házasságkötő hatalmat
és a gyógyítás feladatát. És mivel e mesterség rendszerint apáról fiúra
öröklődött, a gyógyítói gyakorlat sok tapasztalattal gazdagodott, tudást
szerzett a kovácsnak.
Messze földről felkeresték, sokan, idegenek
is gyakran megfordultak nála. Sok hírt hallhatott, és jó emberismeretre
tehetett szert. Később pedig, a dohány elterjedésével, még inkább a
falusiak gyülekezője lett a kovácsműhely, mert ott mindig pipára
lehetett gyújtani. Ott beszélték meg a világ folyását, és cserélték ki
híreiket. A kovács tudása, bölcsessége, tanácsadó szerepe ebben
gyökerezik.
forrás: Bogdán István: Régi magyar mesterségek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése