Faust doktor története, aki mágiával is foglalkozott, és egy nap egyezséget kötött az ördöggel, hogy halála után átengedi a lelkét neki, ha addig akad az életében egy olyan pillanat, amikor valóban boldognak és elégedettnek érzi magát („Ha egyszer így szólnék a perchez: Oly szép vagy, ó maradj, ne menj! / Akkor bátran bilincsbe verhetsz, / Akkor pusztulnék szívesen! / Akkor harang konduljon értem, / Akkor szolgálatod letelt, / Az óra több időt ne mérjen, / Akkor az én sorsom betelt!”)
A történet valós háttere 1540 körül játszódott le. „Egész éjjel rettenetes lárma rázta az Oroszlán fogadó falait. Sikolyok, üvöltés és valami természetfölötti dübörgés rémítette a szomszédokat. A fogadós is csak a hajnal első sugaraiból merített annyi bátorságot, hogy bekopogtasson Faust nevű titokzatos vendége ajtaján. Amikor nem kapott választ, reszketve nyomta le a kilincset. Pozdorjává tört bútorok között ott feküdt a padlón a hírneves mágus felismerhetetlenségig elváltozott és iszonyúan megcsonkított holtteste.
Württemberg polgárai megoldották a haláleset rejtélyét, magyarázatuk ma is olvasható a fogadó falán lévő bronztáblán: „A leghatalmasabb ördögök egyike, az életében sógorának nevezett Mephistopheles törte ki a nyakát, amikor 24 évvel korábban kötött szerződésük lejárt, és lelkét örök kárhozatra magával ragadta.” *
Faust csalódott a tudományban, amelyre egész életét feltette. De igazából nem is a tudományon van itt a hangsúly. Mindenkinek eljöhet az életében az a pont, amikor úgy érzi nem tudta magát megoldani, nem tudta áttörni önön korlátait és nem látja az esélyét a révbe érésnek. Ilyenkor az ember vagy felismer valamit vagy nem. És az ördög az ilyen lelkekre, a megfáradtakra, a meghasonlottakra vadászik. Ne üssük el annyival, hogy ez csak a „vallásosoknak” használható szöveg. Az ördög nem mindig patásan érkezik. A bukáshoz ezer és ezer út vezethet, ezer és ezer helyzet, történés, ami a végzetes döntések miatt arra a tornácra juttat, ahonnan már látszanak Dis városának (a Sátán városa Dante művében) súlyosan nyomasztó, igazi, de mégis hamis fényei. Faust érezte, hogy egyszer eljön ez a nap, ahogy az önmaguk korlátaiba fehéredő ujjakkal kapaszkodók közül is sokan előre megsejtik. („Közelgetek hát újra, kósza árnyak, / kik hajdan már feltüntetek nekem.”)
A szerződés megköttetik és megkezdődik egy izgalmas utazás, önmagunk feltárása és a figyelem előtt megnyilatkozott mélységek megélése. („Csak nyúlj le az emberéletbe mélyen! / Mind éli, ám kevésnek érdemes –de – / bárhová nyúlsz, mindig érdekes!”)
A tragédia első része a talán legelemibb erejű emberi érzés, a szerelemben kiteljesedhető lehetőségeket ragadja meg, mint az élet magasabb formái felé vezető utat („Te csak emezt a vágyat ismered; / Jobb meg se tudnod, mi a másik! / Jaj, nékem kettő lakja lelkemet, / S egyik a mástól elszakadni vágyik; / Egyik szerelmi mámorért eped, / S minden kaccsával a földhöz tapadna; / Másik a porból vakmerőn lebeg / Dicső ősökhöz a magasba.”)
A tragédia második részében Faust az alvilágba utazik, ahol, mintegy a szerelemben rejlő számtalan lehetőséget tovább futtatva övé lesz Heléna, az antik világ (görög) mitológiája szerinti legszebb nő, még gyermekük is születik. Az antik szépségeszmény és a modern nyugati világ találkozása, az ebben rejlő szintézis és az ebből adódó szárnyaló lehetőségek már sok gondolkodót megihlettek. Gondoljunk csak például a közismert „test és lélek” összhangjának filozófiájára, ennek modern környezetbe való leképzésére, a lehetőségek valóban lelkesítők, ezzel alapjában véve nincs is semmi probléma. De a fenti sémához való visszatérés miatt, viszont a tragédia itt is valószínűsíthető Gyermekük bár nem ismer korlátokat, amikor repülni próbál, lezuhan. A hőn áhított pillanat itt sem érkezik el. Talán Faust is szembesül a Heléna-motívumon keresztül - hiszen Heléna ez esetben csak a misztikának köszönheti nem-valós létezését -, hogy mit is ér a legnagyobb szépség és révület, ha az mégis csak illúzión, káprázaton alapul.
Számos misztikus epizód után Faust visszatér a való világba és a teremtő, grandiózus alkotó munkában találja meg az élet értelmét, a tökéletes pillanatot.
A Faust témát többen feldolgozták már, történetesen Goethe műve lett a leghíresebb. Az eredeti ősi legenda szerint Faust a tökéletes pillanat elérése után, a szerződésnek megfelelően elkárhozott. De Goethe megmenti hősét, az Úr közben jár Faustért, angyali seregek érkeznek, Faust megmenekül, azaz az ördög elveszti a fogadást, az embert meg lehet váltani.
A mű másik végkövetkeztetése két síkon mozog. Az egyik, mely nem arra keresi a választ elsősorban, hogy mi az élet értelme, hanem, hogy van-e egyáltalán értelme, egy olyan pillanat szimbólumában, amely azt jelképezi, hogy igen, ez az, ez kell, ez a lényege?
A másik sík, hogy van-e olyan cél, lehet-e olyan cél, ami bármilyen árat megér?
Nem egyszerű, az emberiséggel egyidős kérdések ezek…
A művet jogosan méltatták megjelenése után nem sokkal így: „a legmagasabb, amit a német szellem valaha alkotott”. Igen, mindenképp jelentős momentuma annak a tiszta és fennkölt magasztos szellemiségnek, amely az európai kultúrának olyannyira jellemzője.
/Forrás: Andriska István/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése