Gondolatok

Ellen Nitt: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét.
Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy
fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul
az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik
róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.

Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet,
meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak
a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az
óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas, számtalan Naprendszer megfér benne.
Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek, ne élj
túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a
féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és
egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet.
Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre
hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete , az élet művészete.