Különösen halk és csodálatosan szelíd volt ez éjjel a király és Szulamit szerelme. Mintha valamilyen merengő fájdalom, félő szégyenkezés, halvány sejtés borította volna könnyű árnyát szavaikra, csókjukra, ölelésükre.
Szulamit kinézett az ablakon, az égre, ahol az est már diadalmaskodott az alkony pírja felett, és tekintetét egy fényes, kéklő csillagon pihentette meg, amely szelíden és lágyan reszketett.
- Hogy hívják ezt a csillagot, szerelmem? - kérdezte.
- Ez a Szopdit csillag - válaszolta a király. - Szent csillag. Az asszír mágusok azt tanítják, hogy minden ember lelke tovább él rajta a test halála után.
- Hiszel te ebben, királyom?
Salamon nem felelt. Jobb keze Szulamit feje alatt nyugodott, baljával pedig átölelte, és a lány érezte illatos leheletét a haján, a halántékán.
- Talán mi is találkozunk majd ott, királyom, ha meghalunk? - kérdezte szorongva.
A király megint hallgatott.
- Mondj nekem valamit, szerelmem - kérlelte félénken Szulamit.
És a király így szólt:
- Rövid az emberi lét, de az idő végtelen és az anyag halhatatlan. Meghal az ember és rothadó testével hizlalja a földet, a föld neveli a kalászt, a kalász termi a magot, az ember megeszi a kenyeret, és táplálja vele testét. Elmúlik sok-sok évszázad, és megismétlődik minden a világon, ismétlődnek az emberek, az állatok, a kövek, a növények. Az idő és az anyag változatos körforgásában mi ketten is ismétlődünk teveled, én szerelmem. Ez éppúgy igaz, mint az, hogy ha színültig megtöltenénk egy nagy zsákot tengeri kaviccsal, és beledobnánk egyetlenegy drága zafírt, akkor sokszor belenyúlva a zsákba, előbb-utóbb felhoznók a drágakövet. Mi találkozni fogunk, Szulamit, és nem ismerjük meg egymást, de vágyakozással és elragadtatással repes majd szívünk egymás felé, mivel mi már találkoztunk, én édes, gyönyörű Szulamitom, de nem emlékezünk rá.
- Nem, királyom, nem! Én emlékszem. Mikor házunk ablaka előtt álltál, és hívtál engem: "Jöjj ki, gyönyörűm, az én fejem megrakodott az éjszaka harmatjával!" - én megismertelek, én emlékeztem rád, és öröm s félelem költözött szívembe. Mondd meg nekem, királyom, mondd meg, Salamon: ha én holnap meghalok, fogsz-e emlékezni a szőlőbeli kis barna lányra, a te Szulamitodra?
Melléhez szorította a király, és nyugtalanul suttogta:
- Ne beszélj így soha... Ne beszélj így, ó, Szulamit! Az Isten választottja vagy, igazi királynője lelkemnek... A halál nem fér tehozzád...
Éles harangszó szállt Jeruzsálem fölött. Sokáig panaszosan reszketett a levegőben, s mikor elcsendesedett, remegő visszhangja még hosszasan úszott utána.
- Ízisz templomában most teljesült a szentség - mondta a király.
- Félek, szerelmem! - suttogta Szulamit. - Sötét rettegés járja át szívemet... Nem akarok meghalni... Még nem teltem be öleléseddel... Ölelj meg... Szoríts a szívedhez még jobban... Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra!
- Ne félj a haláltól, Szulamit! A szerelem van olyan erős, mint a halál... Űzd el szomorú gondolataidat... Akarod, hogy meséljek neked Dávid hadjáratairól, Szusszakim fáraó lakomáiról és vadászatairól? Akarsz hallani egyet azokból a mesékből, melyek Ofir országából valók?... Akarod, hogy meséljek Bakramadit csodáiról?
- Igen, királyom. Magad is tudod, hogy amikor téged hallgatlak, szívem repes az örömtől! De kérni szeretnék tőled valamit...
- Ó, Szulamit, mindent megteszek, amit csak kérsz! Kérd az életemet, boldogan odaadom neked. Csak azt sajnálnám, hogy túlságosan kis árat fizettem szerelmedért.
Szulamit a sötétben mosolygott a boldogságtól, és karját a király nyaka köré fonva, a fülébe súgta:
- Kérlek, királyom, ha eljön a reggel, menjünk el együtt oda... a szőlőbe... Oda, ahol a pázsit zöldell, ahol a ciprusok és cédrusok állnak, ahol a kőfal tövében a két kezedbe fogtad a lelkem... Kérlek, kedvesem... Ott majd újra megmutatom neked az én szerelmem...
A király mámorosan csókolja kedvese ajkát.
Szulamit azonban hirtelen felemelkedik a nyoszolyán és hallgatózik.
- Mi az, gyermekem?... Mitől ijedtél meg? - kérdi Salamon.
- Várj, kedvesem... jönnek... lépteket hallok...
Könnyű nesz az ajtó mögött, amely hirtelen hangtalanul megnyílik.
- Ki az? - kiáltja Salamon.
Szulamit azonban már ugrik is le az ágyról, s egyetlen mozdulattal odaveti magát a sötét emberi alak felé, melynek kés villog a kezében. És hirtelen, sebes szúrástól átjárva, halk, szinte csodálkozó kiáltással hull a földre.
Salamon széttöri a karneol ernyőt, amely az éjjeli mécsest borítja. Megpillantja Eliavát, aki az ajtóban áll, kissé a leány fölé hajolva, és tántorog, mint az ittas. Salamon pillantásának súlya alatt az ifjú harcos felemeli fejét, tekintete találkozik a király bősz haragtól izzó szemével, elsápad és felnyög. Kétségbeesés és rémület torzítja el vonásait. És hirtelen, meggörnyedve, fejét köpenye alá rejtve, ijedten, mint a megriasztott sakál, kioldalog a szobából. De a király megállítja. Három szót mond csupán:
- Ki bérelt fel?
Az ifjú katona egész testében reszket, foga vacog, szeme fehér a rémülettől. Tompán nyögi:
- Asztisz királyné...
- Eredj - parancsolja Salamon. - Mondd meg a soros őrnek, vegyen őrizetbe.
Hamarosan fáklyás emberek futnak a palota sok-sok szobáján át. Kivilágosodik valamennyi terem. Jönnek az orvosok, gyülekeznek a király vezérei és barátai.
Az orvosok feje így szól:
- Királyom, itt nem segít sem tudomány, sem Isten. Ha kihúzom melléből a kést, nyomban meghal.
Ekkor felocsúdik Szulamit, és nyugodt mosollyal mondja:
- Szomjas vagyok.
És mikor megitatták, szelíd, szép mosollyal a királyra függesztette szemét, s többé már le sem vette róla; ő pedig térden állt az ágya előtt, meztelenül, akárcsak a lány, s nem vette észre, hogy térde vérben fürdik, és kezét is ellepi a vér bíbora.
Szerelmesét nézve és szelíden mosolyogva, elhaló hangon megszólalt a szépséges Szulamit:
- Köszönök neked, királyom, mindent: szerelmedet, szépségedet, bölcsességedet, amelyre rátapaszthattam ajkamat, mint az édes forrásra. Hadd csókoljam meg kezedet, és ne vond el az én számtól, míg az utolsó lehelet el nem száll énbelőlem. Sosem volt és sosem lesz boldogabb asszony nálam. Köszönöm neked, én királyom, én szerelmem, én gyönyörűségem. Emlékezz majd néha a te rabnődre, a te napbarnította Szulamitodra.
És a király így felelt lassan, mély hangon:
- Ameddig szeretni fogják egymást az emberek, ameddig a lélek és a test szépsége lesz a legszebb és a legédesebb álom a földön, addig, esküszöm neked, Szulamit, nevedet századokon keresztül meghatottan és hálával említik majd.
Reggelre Szulamit nem volt többé.
"Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra, mert erős a szerelem, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése