A székelyek magukat a hunok ivadékainak tartják. Ezt a hitet őseiktől örökölték, ősi hagyománynak tartják, s ehhez szívósan ragaszkodnak. Ennek írott emlékei a XIII. évszázad elejéig vezethetők vissza; nyoma van a legrégibb magyar történetíróknál s emlegetik a későbbiek is. Több mint száz év éta élénk tudományos vita folyik a székelyek eredete felett, s ez máig sincs végérvényesen eldöntve.
Legrégibb történetírónk, az 1200. év körül élt III. Béla király jegyzője (az ismeretlen nevű Anonymus) azt írta róluk, hogy a székelyek Attila király népei voltak, a honfoglaló magyarokhoz itt az új hazában (Szentes vidékén) csatlakoztak, s a honfoglalásban nekik segédkeztek.
Anonymus szerint azonban nemcsak a székelyek voltak Attila népei (a hunok ivadékai), hanem a magyarok is. A honfoglaló Árpád vezér pedig - szerinte - egyenes ivadéka volt a nagy hun királynak. Az általa feljegyzett monda tehát egyaránt emlegeti a hun-székely és a hun-magyar rokonságot.
Legenda:
| Csalatornya |
 Ez a Csala, akiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében. De hiába. sokan voltak a tatárok, a maroknyi székelység nem tudott sokáig ellenállni, s mint rendesen nagy veszedelmek idején, behúzódtak az almási barlangba. Csala is ide vezette népét, de mentek nyomúkba a tatárok is, elállották a barlang nyílását, s nem mozdultak onnan. Arra számítottak, hogy kiéheztetik a székelyeket. Ezek vittek magukkal, amit vihettek. Éltek szüköcskén, ahogy lehetett, de egyszer aztán elfogyott minden eleség. Voltak vagy ezren, s egy maréknyi lisztjük volt mindössze. Hanem a tatároknak sem volt valami jó dolguk odakint. Közel s messze vidéken, ami ennivalót találtak, mindent fölettek, s már-már azon gondolkoztak, hogy továbbálljanak. Valahogy megsejdítette ezt egy vénleány, s mit gondolt, mit nem - azt a maréknyi lisztet hamuba keverte, meggyúrta, mint az igazi tésztát, s akkora kenyeret sütött, mint egy taligakerék. Jó pirosra sütötte a hamukenyeret, aztán beleszúrta egy hosszú kardba, kinyújtotta a barlang nyílásán, s megforgatta, hadd lássák a tatárok, hogy van kenyerük elég. Hát csakugyan jól számított a vénleány. Látják a tatárok a rengeteg nagy kenyeret, gondolják magukban, jobb lesz odébbállni, mert ezeket ugyan ki nem éheztetik. Csakugyan el is indultak, s ameddig a barlang szájától el lehetett látni, egy óra múlva híre-pora sem volt a tatárnak. Hej, Istenem, örültek a népek! Hazamehetnek ismét a falujukba, felépítik újra házaikat, szánthatnak, vethetnek, nem sanyargatja őket többet a tatár. Mindjárt nekikészülődtek. de akkor elé állott Csala vezér, s mondá az embereknek:- Megálljatok! Várjatok még, nehogy nagy örömötöknek sirás legyen a vége. Ismerem én a tatár természetét. Vigyázzatok, mert cselt vet nekünk. Maradjatok itt egy keveset, én itt átellenben felmegyek arra a sziklára, onnét látni lehet az egész tájat. Majd meglátom, hogy csakugyan elmentek-e? Kiment Csala a barlangból, leszállott a patakba, s a patakból egy szempillantásra felmászott a sziklatorony tetejére. Olyan keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen csak reá léphetett, de az ő lába nem ingadozott, úgy állott a szédületes magasságban, mintha a sziklából nőtt volna ki. Aztán végigtekintett az erdőkön, a pusztaságokon látta egész Erdővidéket, látta a leégett falukat. Hamuban hevert valamennyi, hanem a tatárnak híre-hamva sem volt, bármerre tekintett. Úgy megörült ezen, hogy szertelen nagy örömében megfeledkezett magáról, hirtelen a barlang nyílása felé fordult, de csak ennyit kiálthatott: jertek! -abban a pillanatban megtántorodott, lezuhant a torony tetejéről, s szörnyu halált halt. Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Neve és emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják míg egy székely lesz a Földön. Forrás, fotó: erdelyorszag.eu |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése