"Jegyezd meg jól, de ne csüggedj soha, remény, csalódás, küzdelem, bukás, sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni - ez az élet." (Madách Imre)

2011. július 8., péntek

Isten kardja

Isten kardja
- Jordanes krónikája és egy debreceni népmonda nyomán -
Volt a szittya királyoknak egy csodálatos, nagy erejű kardjuk, amelyet azért kaptak az Istentől, hogy azzal minden népet legyőzzenek.
Ez az ősi kard elveszett, de híre fennmaradt a szittya vitézek között. Az öregek mindig mondták-mondogatták:
- Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki Isten kardját megtalálja!
Hiszen keresték is, kutatták is, de Isten kardját senki meg nem találhatta.
Isten kardjának a hírét Attila is hallotta, hogyne hallotta volna! Az édesanyja elbeszélte neki, hogy egykor azt álmodta: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Álmában megjelent előtte ez a fiú, és egy fényes kardot kötött a derekára. Lángolt, sugárzott az a kard, mert Isten hajította le, és éppen az ő fiának szánta.
Ebből az álomlátásból Attila megértette, hogy Isten kardját ő köti a derekára, ő lesz "Isten ostora", aki minden népet meghódít.
Gyermekkorától fogva várta, egyre várta Attila a kard érkezését.
Nem is várta hiába.
Történt egyszer, hogy az egyik hun pásztor észrevette: sántál, erősen sántít az egyik tinója. Megnézi a lova lábát, s hát véres seb van rajta. Ugyan, mi sérthette meg?
Ahogy körülpillant, fényes lángnyelv villan fel előtte, s hát egy kard áll ki a földből, abból csapnak ki a lángok!
Odamerészkedik, kihúzza a kardot a földből, és futva fut vele Attila királyhoz:
- Ezt a csodakardot a mezőn találtam, úgy gondolom, téged illet!
Attila mindjárt megismerte Isten kardját.
Megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta:
- Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem!
(Lengyel Dénes feldolgozása)

Attila halála egy romantikus magyar festő (Paczka Ferenc) képén (1855)Attila adófizetésre kötelezte Bizáncot, rabló hadjárataival sarcolta és fenyegette Európát. Hatalmas birodalmának központja valahol az Alföldön, a Tisza-Maros találkozása tájékán volt. Udvarának pompájáról, világhódító tetteiről és kegyetlen hadjáratairól híres krónikák szólnak. Európa népei és a katolikus egyház gyűlölettel emlékeztek, adtak hírt az utókornak a barbár hun hordák rabló hadjáratairól. Ez a kalandozó magyarok megítélésére is kedvezőtlenül hatott, ám az örökséget elődeink vállalták. Attila és a hun-magyar rokonság emlékét a magyar mondavilág és kitűnő művészi alkotások sora őrzi; az Anonymus Gesta Hungarorumán található metszettől kezdve Than Mór festményéig, az erdélyi Bánffy Miklós drámáin át Szörényi Levente-Lezsák Sándor 2000-ben bemutatott rockoperájáig. Gárdonyi Géza szép regénye, A láthatatlan ember is erről a korról szól.


Csodaszarvas legenda

Benedek Elek nyomán
Ennek elõtte sok ezer esztendõvel, messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem, Nimród volt a neve. Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali vitéznek, akiknek maradékai a hunok, és a magyarok. Amíg nagy legénnyé serdültek, együtt vadásztak édesapjukkal, majd hogy Nimród leöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden zegét-zúgát ismerték annak. Egyszerre csak elfogta a vágy mindkettõnek a szívét: túlmenni az ország határán, hadd lássák mi van ott. Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel, s vadászgatás közben elkalandoztak messze, messze, az országuk határán túl...
Kép  Szemük, szívük eltelt gyönyörûséggel. Rengeteg erdõk, végtelen rónaságok, amerre mentek. Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették ûzõbe. Egyszer aztán egy szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez hasonlatost...
A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengõ nádszál; a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet. Ûzõbe vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek. Hol eltûnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort, és Magyart. Reggeltõl estig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor eltûnt egy ingoványos helyen, sûrû nádas rejtekébe. Soha többet nem látták.
De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette ez õket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Gyönyörû sziget volt ez: köröskörül rengeteg erdõk és folyóvizek. Övig gázoltak fûben, virágban.Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a maguk emberein kívül más embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel.Velük a száz vitéz. S ím, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól....


Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe - lehettek százan, hanem többen - s úgy keringtek körbe, a kör közepén pedig két lány lejtett, de olyan szép mindkettõ, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen közrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt felkapott a nyergébe, s azzal elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor, és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leányai voltak ezek. Reszkettek a félelemtõl, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta õket az a két dali fiú. Nem bánta a többi leány sem. Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt lakodalma Hunornak, Magyarnak és a száz vitéznek. Szaporodtak ivadékról, ivadékra. És telt, múlt az idõ, eltelt vagy száz esztendõ s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megszaporodtak, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Új hazát kellett keresniök...

Fölkerekedék mind a két nemzetség, vándoroltak hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át, így értek Szittyaországba. Ez már jó nagy darab föld volt s bár laktak ottan más népek is, elfértek ott. Akkor már száznyolc nemzetsége volt a hun és magyar ivadéknak: eközt oszlott fel Szittyaország.
De telt, múlt az idõ s íme, Szittyaország sem elegendõ már, megint új hazát kellet keresniök. Összeültek a nemzetiségek öregei, vezérei s tanakodtak. A hun nemzetiségek vezérei azt javallották, hogy menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába, honnét Hunor, és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak: a hunok menjenek keletnek, s ha elég nagy földet találnak, adják hírül, s utánuk mennek...


Hanem amikor éppen indulóban voltak elõállott Attila, a hunok vezére s kérdé: Hát az Isten kardja kié lesz?Mert mikoron a hunok és a magyarok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek Istennek, aki e földre segítette õket. Minden nemzetségnek jussa volt Isten kardjához. Hitték, vallották, hogy amíg övék e kard, velük az velük az Isten. Összeültek a nemzettségek bölcsei, tanakodtak három éjjel, és három nap és határozzák: penderítse, forgassa meg egy világtalan ember hétszer a kardot, hetedikszer ejtse ki kezébõl. Ha nyugat felé esik, legyen a hunoké, ha kelet felé, maradjon a magyaroké.. Ebben mind megnyugovának.
Mikoron pedig a világtalan ember hetedik penderítés után kiejté kezébõl a kardot, kerekedék rettentõ forgószél, fölkapta, repítette Isten kardját, vitte, vitte nyugat felé s egyszercsak eltûnt...

Kép

- Lássátok, lássátok - mondá Attila - az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard miatt. Megtaláljuk majd mi, s hogyha megtaláltuk hírül adjuk majd mi nektek: jertek ti is, jertek!És útnak eredett a nagy hun nemzetség. Elöl a vén Mundzuk, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Nyomukban tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton, át rengeteg erdõkön, mérhetetlen síkságokon, de hosszabb idõre meg nem állapodtak, amíg a Duna és a Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erõsen.- Itt maradunk, itt élünk, s halunk! - kiáltották egy szívvel-lélekkel.Hajh, lett rettentõ nagy rémület az itt lakó népek között. Fejük vesztve hívták segítségül a vasfejû Detrét. És az jött is rettentõ nagy sereggel...
És összecsapott a két sereg, mint a két fekete felleg. Kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé. Ha kiáradt, nem áradt hiába. A hunoké lett a Duna s Tisza köze. És éltek sokáig, békességben. Hadakozásra tán nem is gondoltak. De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Duna s Tisza köze, szerette volna meghódítani az egész világot. Mondta az apja:-Ne is gondolj erre, fiam, amíg Isten kardját meg nem találod. Hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled Isten.E naptól fogvást mind az Isten kardja volt Attila fejében. S hogy meghalt az apja s hunok egy akarattal õt választották királyuknak, õt, a legvitézebbet, a legbölcsebbet, nem volt lelkének nyugodalma: hej, csak megtalálja Isten kardját!Nem sokkal késõbb szalad nagy lelkendezve egy pásztorfiú, kardot csillogtat kezében s jelenti:-Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, elhozám.-Ez az Isten kardja, ez! - kiáltották a népek.Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé.-Ez az, ez az! - örvendezett Attila. És tüzet gyújtának az õ parancsolatjára mindenfelé; tüzet Istennek, aki kardját visszaadta a hun nemzetségnek.
És beteljesedék a táltosok jövendõmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése