1 
Forrás: Új utak. Visszatér Marduk csillaga, kutatási anyag 2002 szeptember
Mezopotámiai feljegyzések
Mielőtt a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumér-magyarok által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó, hanem barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el – márpedig a NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az égitest napközelben megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai (áradások, földrengések), erős mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös színe.
A mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős fényességét, kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra (Zecharia Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több okból is kaphatta ezt a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha pedig az „istenek” is innen jöttek, akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a kereszt jel tehát így vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként.
Számos pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató ábrázolásokkal, feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve megfigyelésére első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a Merkúrral (A – pont). Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a közelítő égitest éppen harminc fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az előző pozíciójához képest ismét kb. harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri napközelpontját, ahol egykoron a születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C - pont). A manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául azok a tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a 12. bolygó áthaladását Naprendszerünk belső terén. Az égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte a napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos hosszú periódusú üstököshöz.
Mezopotámiai és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12. bolygó keringési ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy nagy kör volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt „tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A három kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése nyilvánvalóan nem lehet puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok uralkodási ideje minden esetben tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés mindebből csakis az lehet, hogy a isteni királyok uralkodási ideje egyértelműen összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével. Az ősi feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó feltűnését váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható, pontosan kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest megjelenésében sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak szerint esőzések, áradások és földrengések kísérik. A következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt kinagyítjuk, megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot ábrázol, 11 égitesttől övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb objektumot láthatunk. Igen valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek Naprendszerünk nagyobb holdjait képviselik.
Marduk
A babiloni panteon központi istensége, Babilon város főistene. Első írásos említése 4500 évvel ezelőttről ismert. Babilon védőisteneként már a III. Úr-i dinasztia (Kr.e. 22. sz.) alatt megemlítik. Központi istenséggé Babilonnak az I. Babiloni dinasztia (Kr.e. 16. sz.) alatti felemelkedése során lett, amikor is felvette más, főleg sumer-magyar (a sumer-magyar nyelvazonosság bizonyított!) istenek vonásait és jelzőit. Már Hammurápi törvénykönyvének bevezetőjében, mint Ea elsőszülött fiának Anu és Enlil átadják neki az emberek fölötti hatalmat, és minden égi isten fölé emelik. Számos átvett epithetonja és tulajdonsága között az Enkitől és Aszalluhitól származók vannak túlsúlyban, amelyek Marduk bölcsességét, gyógyító-tudományát, igézőerejét hangsúlyozzák. Megkapja a víz és a növények istenének funkcióját is. Utu istentől, akit olykor fivérének mondanak, rászáll az „Istenek Bírája” cím. Fő epitheonjai: „Istenek Ura”, „Istenek Atyja”. Felesége Szarpánítu, fia Nabu. Fő temploma az Észagila (Babilon főtemploma, ahol az „isten megszabja a sorsot”. (Mitológiai Enciklopédia)
-
Mielőtt a régészeti leleteket ismertetem fontos megjegyezni, hogy a sumér-magyarok által leírt égitestet a legtöbben számos holddal rendelkező bolygóként azonosítják. A lehetősége azonban annak is fennáll, hogy a Nibiru nem bolygó, hanem barna törpecsillag, hét kísérővel. Ha ez utóbbi feltételezést fogadjuk el – márpedig a NASA mérései erre utalnak -, akkor könnyebben értelmezhető az égitest napközelben megfigyelt jelentős sebessége, a leírt gravitációs hatásai (áradások, földrengések), erős mágneses tere, hirtelen felfénylései, mélyvörös színe.
A mezopotámiai szövegek nem győzik hangsúlyozni az égitest jelentős fényességét, kiemelni, hogy az még nappal is megfigyelhető: „látható napkeltekor és napnyugtakor tűnik el”. Egy Nippurban talált pecséthengeren (1. ábra) egy csoport földművest ábrázolnak amint feltekintenek a kereszttel jelölt 12. bolygóra (Zecharia Sitchin ismert műveiben ezen a néven hivatkozik rá). Az égitest több okból is kaphatta ezt a jelet. Talán azért, mert gyűrűrendszere van, s a megfigyelők éppen oldalról láttak rá. Ha pedig az „istenek” is innen jöttek, akkor célszerű volt a bolygó jelével azonosítani őket, a kereszt jel tehát így vonulhatott be a legtöbb nép ábrázolásába „Isten” jeleként.
Számos pecséthengeren találkozhatunk az égitest mozgását bemutató ábrázolásokkal, feltüntetve azokat a különösen fontos csillagászati pontokat, melyeken áthaladásakor könnyedén azonosítható a Földről nézve. Földközelbe érve megfigyelésére első lehetőségként az az időpont adódik, amikor együttáll a Merkúrral (A – pont). Számítások szerint ekkor a földpálya kistengelyével a közelítő égitest éppen harminc fokos szöget zár be. Amint tovább közeledik az előző pozíciójához képest ismét kb. harminc fokra kerül akkor, amikor a Jupiter pályáját metszi (B – pont). Végül pedig eléri napközelpontját, ahol egykoron a születő Földnek ütközhetett - vagy valamelyik holdja (C - pont). A manapság a „Mennyek Királyságának” visszatéréséről szóló spekulációk alapjául azok a tények szolgálnak, miszerint az ősi emberek többször is megfigyelték a 12. bolygó áthaladását Naprendszerünk belső terén. Az égitest ismételt megfigyelése alátámasztja azt a feltevést, miszerint jelenléte a napkörüli pályán folyamatos, tehát Naprendszerünk része, hasonlóan számos hosszú periódusú üstököshöz.
Mezopotámiai és bibliai források nagy határozottsággal állítják: a 12. bolygó keringési ideje 3600 év. A sumér-magyar ősi szövegekben a 3600-as szám jele egy nagy kör volt. Az égitest epithetonja egyébként a „Sár”, melynek jelentése többek közt „tökéletes ciklus”, illetve „teljes kör”, egyben a 3600-as számot is jelöli. A három kifejezés-tartalom – égitest/ciklus/3600 – szoros összefüggése nyilvánvalóan nem lehet puszta véletlen. A sumér-magyar isteni királyok uralkodási ideje minden esetben tökéletesen osztható 3600-zal. A következtetés mindebből csakis az lehet, hogy a isteni királyok uralkodási ideje egyértelműen összefügg a Nibiru 3600 éves keringési idejével. Az ősi feljegyzések teljes mértékben egyetértenek abban, hogy a 12. bolygó feltűnését váratlan katasztrófák, nagyarányú változások és korszakváltás kíséri. A mezopotámiai szövegek az égitest periodikus megjelenéséről mint előrelátható, pontosan kiszámolható, megfigyelhető eseményről beszélnek. „A hatalmas égitest megjelenésében sötétvörös.” Megjelenésének napját az Ószövetségben leírtak szerint esőzések, áradások és földrengések kísérik. A következő képen a Berlini Múzeumban őrzött, az ősi Közel-Keletről származó pecséthenger látható. Amikor a középső istenalakot, illetve mennyei lényt kinagyítjuk, megfigyelhetjük, hogy igazából egy hatalmas, sugárzó csillagot ábrázol, 11 égitesttől övezve. Ezenkívül, mintegy láncra felfűzve, 24 kisebb objektumot láthatunk. Igen valószínűnek látszik, hogy ezek a kisebb testek Naprendszerünk nagyobb holdjait képviselik.
Marduk
A babiloni panteon központi istensége, Babilon város főistene. Első írásos említése 4500 évvel ezelőttről ismert. Babilon védőisteneként már a III. Úr-i dinasztia (Kr.e. 22. sz.) alatt megemlítik. Központi istenséggé Babilonnak az I. Babiloni dinasztia (Kr.e. 16. sz.) alatti felemelkedése során lett, amikor is felvette más, főleg sumer-magyar (a sumer-magyar nyelvazonosság bizonyított!) istenek vonásait és jelzőit. Már Hammurápi törvénykönyvének bevezetőjében, mint Ea elsőszülött fiának Anu és Enlil átadják neki az emberek fölötti hatalmat, és minden égi isten fölé emelik. Számos átvett epithetonja és tulajdonsága között az Enkitől és Aszalluhitól származók vannak túlsúlyban, amelyek Marduk bölcsességét, gyógyító-tudományát, igézőerejét hangsúlyozzák. Megkapja a víz és a növények istenének funkcióját is. Utu istentől, akit olykor fivérének mondanak, rászáll az „Istenek Bírája” cím. Fő epitheonjai: „Istenek Ura”, „Istenek Atyja”. Felesége Szarpánítu, fia Nabu. Fő temploma az Észagila (Babilon főtemploma, ahol az „isten megszabja a sorsot”. (Mitológiai Enciklopédia)
-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése