A tüsszentés:
A tüsszentés nem "kedves egészségünket" szolgálja, sőt legtöbbször a közelgő náthát jelenti be. Orvostudományi és élettani alapon tehát ennek az udvariassági formulának az eredetét egyáltalán nem tudjuk megmagyarázni. Választ az őstörténet, a néprajz, a mitológia és a vallástörténet ad. Feljegyezték, hogy Afrika egyik kis néger államában, Monomopatában nagy esemény volt a király tüsszentése. Ha ez megtörtént, akkor különféle szertartások és imák között kihirdették az egész országban, hogy a legkisebb alattvaló is elrebeghesse jókívánságait, és imádkozhassék ura egészségéért. Azt tartották ugyanis, hogy Monomopata ura egy-egy tüsszentésével a kártékony szellemek, gonosz démonok egész rajától szabadul meg. Az ehhez hasonló példákat bőséggel sorolhatnánk a természeti népek köréből: Afrikától Guineán át a floridai indiánokig. Ehelyett inkább a régi mítoszok világában kutassunk.
A régi héber legenda szerint a legelső időkben az
ember egész életében csak egyetlenegyszer tüsszentett, de akkor is bele
kellett halnia, így volt ez egész Jákobig, akinek megengedte az Isten,
hogy annyit tüsszenthet életében, amennyit akar, és mégse pusztul el
tőle. Ennek ellenére a tüsszentés általi halál félelme tovább élt az
emberben, és ezért üdvözölték egymást az "egészségére" felkiáltással
ilyen "félelmetes" alkalmakkor.
A görögöknél
is hasonló fontossága volt a tüsszentésnek. Az Odüsszeiában egyenesen
jóserőt tulajdonítanak neki, s még Arisztotelész is feljegyzésre
méltónak ítéli, hogy a nép a tüsszentést Isten által küldöttnek tekinti,
a köhögést azonban nem...
Vizsgálódásaink
eredménye tehát az, hogy a "kedves egészségére" udvariassági formula az
ősidőkben vallásos eredetű varázsmondás volt. Az ártó démonok távozását
vagy az istenség üzenetét jelentette.
S ha
már itt tartunk, említsük meg azt is, hogy a földkerekség legkülönbözőbb
népei, mikor ásítanak, kezüket a szájuk elé tartják. Számunkra ez ma
már szintén csak illemszokás, de a néprajzi kutatások alapján
kétségtelen, hogy a rontó démonok besurranása elleni védekezés
maradványa. Ezeket az ősi, szívósan továbbélő, de ma már eredeti
jelentésüket elvesztett hagyományokat "csökevényeknek" nevezi a
tudomány.
Miért hoz szerencsét a lópatkó és a négylevelű lóhere?
A
patkót világszerte szerencsehozónak tartják, nálunk vályúba teszik,
hogy az állatot megóvja a betegségektől; az algíri mohamedánok
ajtófélfájára éppúgy patkót szegeznek, mint az angol vitorlások
árbocára.
Régen a ló varázserejű, bajtól óvó
állat volt; nagy szükségben lovat áldoztak, s a házak ormára, kapuk fölé
lófejet, lókoponyát szegeztek. A lóáldozatokat helyettesítette később a
lópatkó. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a vas megóv az ártó
szellemektől, s különösen nagy hatása van olyan vasnak, amit nem
vesznek, hanem találnak. Márpedig a ló lábáról könnyen leesik a patkó, s
aki egy kicsit is szemfüles, úton-útfélen megtalálhatja szerencséjét. 
A
négylevelű lóhere alakja a keresztre emlékeztet, márpedig ez a
keresztény kort jóval megelőző, ősi szimbólum mindenütt bajelhárító,
szerencsehozó hírében áll. Ez az egyik oka a négylevelű lóhere
népszerűségének, a másik pedig ritkasága. Azért nem olyan ritka, mint a
fehér holló vagy az ötös találat, s ha valaki szorgalmasan keresgél a
lóherésben, előbb vagy utóbb talál négylevelű lóherét. Igen ám, de csak
az az igazi szerencsehozó, amire véletlenül bukkanunk rá!
