Ki gondolná, hogy ha bármerre járva a világban szaloncukrot látunk, az Magyarországról származik vagy magyar származásúak készítik a sztaniolpapírba csomagolt ízletes édességet.
Akár hungarikum is lehetne a szaloncukor, amelynek készítésével a XIX. század elsõ harmadában kezdtek foglalkozni a magyar cukrászok. A fára akasztható, selyempapírba és csillogó sztaniolba csomagolt édességet azóta is kizárólag a magyarok készítik. Ha a világban bárhol szaloncukorral találkozunk, az feltehetõen Magyarországon készült, s ha mégsem, akkor elõfordulása csak az ott élõ magyaroknak köszönhetõ.
A szaloncukor készítése, és annak múltja olyan régi, hogy az első forrásokat már sárguló lapokon olvashatjuk. A magyar családok előszeretettel a mai napig a fenyőfára aggatják a szaloncukrot.
Eme kedvelt édesség honfoglalása a XIX. századra tehető. Méghozzá a német bevándorló cukorművesek hozták magukkal a fondantkészítés tudományát. Így került hozzánk ez az új édesség, amelyet több magyar édesipari kisvállalkozás gyártani kezdett. Mint ahogy a mai napig, a szaloncukor térhódítása előtt szárított gyümölcsöket aggattak a fenyőfára, majd egyre jobban előtérbe került a szaloncukor.
A szaloncukor neve a német Salonzucker szóból ered, ebből adódik az, hogy Jókai még "szalonczukkedli"-nek nevezte. Az 1800-as évektől már konkrétan szaloncukor készítésről is beszélhetük. Sőt, az merőben nagy tévhit, hogy az újkor vívmánya a sok ízű szaloncukor. Az elterjedésével majdhogynem egy időben már 17 féle ízt jegyeztek fel.
A XXI. századra a szaloncukor térhódítása visszaszorult. Ha végigpásztázunk Európán, alig találunk olyan népet, amely megőrizte volna ezt a több száz éves múltra visszatekintő hagyományos díszítési módot. A szaloncukor őshazájának számító Franciaországban olyannyira kimúlóban a hagyomány, hogy szinte lehetetlenség beszerezni szaloncukrot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése